Prológus:
Az anya ül a világ közepén, kicsiny gyermeke szunnyad kebelén, így ábrázolják régi mesterek, kik az örök időknek festenek... Az anya szemén fénylő könny ragyog, feje fölött a hold, a csillagok. Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg? Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám, A világ minden fényét s melegét Szórva adnám. Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat. Ibolyákkal a téli Riviérát. Vagy legalább egy-egy dús, összebújt, Boldog órát. De most oly nehéz. Most egy sugarat Se tudok hazudni, se lopni. Vergődő és fénytelen harcokon El kell kopni. Az Antikrisztus napjai ezek, Csillog a világ szörnyű arany-szennye. Röhögő senkik, balkörmű gazok Szállnak mennybe. S én lent vergődöm, és nem tudja más, Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek. De légy türelmes. Jön még ideje Szebb zenéknek. Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet, Váró révem, virágos menedékem. Most álarc van rajtam, zord és hideg, De letépem, Vagy szelíden, míg elfutja a könny, Öledbe hajló arcomról lemállik, S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden Mindhalálig. Próbáltam súgni, szájon és fülöm, mindnyájotoknak, egyenként, külön. ..A szót, a titkot, a piciny csodát, Hogy megkeressem azt a másikat S fülébe súgjam: add tovább. .. félig már ki is bukott, tudom De mindig megrekedt a félúton... Az egyik forró és piros lett tőle, Ő is súgni akart: csók lett belőle. A másik jéggé dermedt, megfagyott, Elment a sírba, itthagyott. A harmadik csak rámnézett hitetlen, nevetni kezdett és én is nevettem.. Gyermekkoromban elszántam magam, Hogy szólok istennek, ha van.. Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak, És sokszor jobb lett volna lenni rossznak, Mert álom a bűn és álom a jóság, De minden álomnál több a valóság, Hogy itt vagyok már és még itt vagyok S tanúskodom a napról, hogy ragyog. Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél, Mégis a legtöbb: ember, aki él, Nem mondhatom el senkinek, Elmondom hát mindenkinek.
Tag feed
-
Nincs megjeleníthető elem.
Címkék
Archívum
Blogajánló
HTML
Látogatók mindenhonnan
Sajnos nincs megjeleníthető bejegyzés...